Ötszáz évvel ezelőtt, amikor az inkák kiterjesztették a birodalmukat az Andok felföldjei felett, hihetetlen úthálózatot fejlesztetek ki abból a célból, hogy biztosítsák hadseregek, az emberek és az áruk gyors és hatékony mozgását a hegyekben. A táj jellegéből adódóan - főként magas hegyek és a mély völgyek jellemzik-, sok híd építésére volt szükség.
A hidak szerves részei voltak a hihetetlen inka úthálózatnak, amely mintegy 40.000 kilométer hosszú volt és a mai Ecuador területétől Argentínáig tartott. A rendelkezésre álló lehetőségektől függően, a hidak különböző anyagokból készültek, így farönkökből, kövekből, úszó nádból és kézzel szőtt szalmából valamint magas füvekből is, amelyek a Magas Andokban nőttek. Ebből adódóan, a hidak viszonylag rövid életűek voltak, és néhány évente újakat kellett készíteni.
A XVII. században, az inka civilizáció kihalásával szinte az összes ilyen híd eltűnt. Mára egyetlen maradt meg a hidak közül, annak köszönhetően, hogy a helyi lakosok minden évben az Inka ősök által hagyományozott módszerekkel újjáépítették. Az utolsó megmaradt inka függőhíd (kötélhíd) a Keshwa Chaca, amely az Apurimac folyónál található, Peruban, Canas. tartományban Huinchiri közelében.
A híd 148 méter hosszú, és több száz lábbal magasan a folyó felett függ. A híd öt párhuzamos kötélből áll, amely szálait a cabuya vagy agávé növény rostjaiból készítik, és mintegy négy hüvelyk vastagok. A padló vagy járópadló kis botokból és nádakból áll, amelyek keresztirányban vannak rögzítve nyersbőrből készült szálakkal.
Az ókorban, Andahuaylasból érkező indiánoknak és a máshonnan érkezőknek díjakat kellett fizetni a hídhasználatért. Így általában - ahol nőtt -, onnan „cabuya” leveleket hoztak, és ezzel fizettek az átkelésért. Ezeket a növényeket előkészítették majd felhasználták a későbbiekben a kötelek elkészítéséhez.
A híd karbantartásának „díját” tehát egyfajta adóként, a kötélhíd használóira terhelték. Ma, a régió lakosai, megtartva az ősi hagyományokat, és megőrizve a tudást, a hidat minden év júniusában felújítják.